Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról
A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták az ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő.
Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett egy költő. Fölhívott egy szerkesztőt és így szólt:
– Megvan az utolsó négy sor! Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.
– Jaj, milyen leverő! – mondta a szerkesztő. – Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.
A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.
Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját.
Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának.
Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben levő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt.
Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban. Nézte a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már besötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.
Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének ekkor már hűlt helye volt.
Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten.
A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott.
A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe mely kissé rézsút dőlt a puha talajon , s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszúszárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót.
A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn… A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki nem tett panaszt.
A bejegyzés címének eredetileg egy jelzős szerkezetet szántam, de Howthra nagyon nehéz tökéletes jelzőt találni. Az biztos, hogy valamiféle szuperlativuszt érdemel. Csodás, mágikus, festői, dinamikus...pont olyan szelete a világnak, amelyről azt képzeltem gyerekkoromban, hogy ha majd író leszek, ( :-) ) valami ilyen helyre vonulok el dolgozni. Vágni lehet a kristálytiszta levegőt, szinte gyógyítja az ember tüdejét, a sós-moszatos-halas tengerillat pedig a lelket frissíti. Kemények a sziklák, a tengerrel egy ritmusra hullámzanak a dombok haragoszöld füvei, a pazar látványt pedik mélykék tiszta víz és impresszionistán gomolygó bárányfelhők keretezik. A tengerzúgás mellett sirályok és alkalmi zenészek törik meg a part csendjét. Bár a Dublinba látogatók kedvelik az egykori halászfalut, de szerencsére nem zsúfolt, csak a kikötőben pihenő halászhajók és yahtok fehér árbóctengere árulkodik a fejlett turizmusról. A vízi járművek közt is érdemes egy sétát tenni, nem várt "lakókkal" találkozhat az utazó...ugyanis a közelben honos fókák szívesen látogatják a kikötőt, ahol néha csurran-cseppen nekik némi halfalat. Kicsit csúnyák, de rendkívül kedvesek. Vidám élmény elnézegetni őket, ahogyan lebuknak a víz alá, majd váratlnul egyszercsak felbukkannak valahol, hogy lustán kifújják a levegőt, kicsit trombitálva a vízen. Nem fotós barátokkal jártam kint, kicsit időhöz is voltunk kötve, így én csak messziről láttam, de a település büszkélkedhet egy XII. századi apátsággal, illetve egy XV. századi várral is. A Dublin megyei tengerparti városka busszal 30, DARTtal 20 perc a fővárosból - és egy teljesen másik világ, ha arra jártok, ki ne hagyjátok!
A lemenő nap simogatta aranyvörös, szecessziósan kanyargó téglasorokkal; a kőből faragott, falról szinte leköszönő „hirdetésekkel” a nyomda a múlt század elejére kalauzolja a gyanútlanul arra vetődőt.
Freskó:
Ha van kedvetek, írjátok meg, hogy a háromból melyik képet érzitek jobbnak - ha egyiket se, az is jöhet! ;-)
