Emlék az aranykorról...

Szeretem az öreg, pattogzó vakolatú, eltűnőfélben lévő házakat; egy-egy félig kidőlőben lévő, kackiás kilincsű, kopogtatós házkaput...a rozsda számtalan aranyfényű árnyalatában játszó kilincs; a töredezett kövű, megkompott eleganciájú lépcsők; az igazi, megkomponált kazettájú, számtalan belevésett üzenetet őrízgető masszív fa...

Az ilyenek láttán mindig heves vágyakozás fog el, hogy a részese lehessek a régmúltnak, hogy minél többet megismerhessek, láthassak és megőrízhessek belőle magamnak...

Egy békebeli, a miénkez annyira hasonlatos, és mégis szelídebb, békésebben siető világból. Amikor a sáros utakat még csak kezdték aszfaltozni, és azért döntöttek az aszfalt - és nem a keramit mellet - mert ez utóbbi olyan hangos, hogy "a felnőtt lakók agyrázkódást szenvednek, a kicsinyek szörnyethalnak." :-) Amikor a munka után még volt idő rohanás nélkül kikapcsoódni, korzózni, kávéházakat látogatni...

Ránézek az öreg házakra, és átjár egy gondolat, hogy mi mindent láthattak és érezhettek már...hogy vajon milyen képek, illatok élnek az emlékeikben...és, hogy vajon az idei tavasz is fülledt virágillatot hoz-e?