Csendkép

Nem vagyok a szó hétköznapi értelmében vallásos, nem cövekeltem le egy konkrét hit mellett sem, ugyanakkor pogánynak sem tartom magam. Hiszek, bízom bizonyos dolgokban, de nem érzem vállalhatónak, hogy megmondják nekem mikor, miben higgyek, és ezt milyen módon KÖTELEZŐ kinyílvánítanom. Nem gondolom, hogy a bizalom, amit valakibe, valamibe helyez egy ember, szabályok közé lehetne szorítható. Nem gondolom, hogy a napi … -szori kötelező imától jobb ember lennék, sem azt, hogy Isten (nevezzük így), amennyiben létezik, ezt várná el. Szeretek temetőben sétálni, de nem akkor és ott gondolok az elhunyt szeretteimre, amikor KELL, amikor az emlékük megrohan, az nem parancsszóra történik. És nem állhatom, amikor erőszakosan meg akarnak téríteni az utcán, vagy saját magánszférámat megsértve a lakásomba tolakodnának idegenek. (Nem célom senkit megsérteni a személyes véleményemmel, én is igyekszem másokét tiszteletben tartani.)
Ugyanakkor szeretem különféle vallások tanításait olvasni, szeretem a vallás-egyháztörténetet.
És még valamit szeretek: a templomokat, (szentélyeket). Már kívülről is, a házak közül kimagasló épületet magát, a harangszót, turistaként betérni…Bent a nem bántó félhomályt, a zajtalanságot, gondolatokat előhívó csendet, az ablakokon bekúszó fény festette színes foltokat a falon…A fapadokat, amikből nem „spórolták ki” a faanyagot, hogy műanyaggal helyettesítsék…A godspellt… :) Egy barátom kisimult arcát, csukott szemét nézni...
Olyan pillanatokat elvinni magammal, mint a képen látható…