Egy barátom barátja zongorázott aznap este a Rengetegben, őt mentünk meghallgatni. Tudtuk, hogy egy jó hangulatú estére számíthatunk, ment is minden a terv szerint, beszélgettünk, dúdoltunk, a barátom barátja nagyon jól játszott. Azt est "fénypontja" viszont akkor jött el, amikor a fiatal zongorista szünetett tartott, és a belépő nyugdíjaskorú férfitársaság meglátta a zongorát. Egyikük udvariasan megtudakolta, hogy pötyöghet-e egyet a hangszeren, míg a fiatalember iszik egyet, majd leült, és nekifogott. Egyik szám követte a másikat, de már a legelején látszott, hogy vérprofival volt dolgunk. Egyikünk Gershwint vélt felismerni a játszott opusok között. Többségében az egyik úriember ült a zongora előtt. Barátjának viszont láthatóan fizikai fájdalmat okozott, hogy nem lehet tevékeny részese a játéknak, és egy idő múlva odaállt a cimbora mellé, és itt-ott beleütött egy-két hangot. Először kétkedve néztük, de ezek a hangok is jók voltak, és jó helyen voltak. Mosolyogtunk az "öregeken", de nem annyira rajtuk, mint inkább velük. Nagyszerű élmény volt. Egyik dal után a korosodó zondgorista elárulta, hogy ez saját szerzemény volt, mégpedig az év slágere hetvenvalahányban...
